hogy amikor rámnézel, akkor nem gondolsz semmire, nincs benned szeretet, nincs benned elérzékenyülés, de nincs benned számonkérés és elvárás sem, egyszerűen csak vagy és nézel, és a nézéseddel kiégetsz, mint egy cserepet, a férfiak szeretnek ilyen agyagfigurák lenni, ilyen sejtelmes mosolyú, érdes bábuk, ezek után már gyakorolhatják a lemondást, egyfajta aszkézist, nem tartózkodást, nem cölibátust, csak annak beismerését, hogy itt törvények vannak, és a szabadság nem erodálódik, hanem pont hogy konkrét lesz, mert játékteret és térfelet kap, és a lemondás lényege is az, hogy itt, a nézésben kell függenünk, egyfajta el nem érésben, egy magunk által kiszabott erőtérben, ami nem borítható fel, és itt meztelenek vagyunk, mégsincs hatalmunk egymás felett, nem nagyon tudunk hazudni már egymásnak, én azzal, hogy megerőszakollak, te azzal, hogy hagyod magad megerőszakolni, és ha hazudunk is, akkor vége, nincs miről beszélnünk többé, mert az egyensúly, mint egy tálca véres borsó, megbillent, hogy miért borsó, azt nem tudom, ez jutott eszembe, van a borsó görgésének egy félelmetes robaja, talán azért félelmetes, mert sokkal súlyosabbnak tűnik tőle a borsó, mint amilyen igazából.

Most már komplett böjt kell, panír nélküli, hámozott léböjt, az információ és a zene diétája kell nekem, mert ez így túl sok, ez így tarthatatlan, mivel ez már egy átbillent ismeretelmélet problémája, amikor nem a dolgok jellé tételével van gond, hanem azzal, hogy már az is jel, és már az is ráderőszakolja magát, aminek igazából túl sok köze nem lenne hozzád, nem kéne tudnod róla, mert nem használ a róla beszerzett ismeret, az ismereteid ökonómiáját is megbontja, igazából már ott elvesztetted a fonalat, hogy mindezt itt ábrázolnod kéne-e tudnod, vagy megfogalmaznod, már nem ismered meg magad az alapján, amit olvasol, nézel, hallgatsz, mondasz, figyelsz vagy megjegyzel, már végtelenül türelmes vagy, mert mindennek látod az ellenkezőjét is, képtelen vagy haragra gyulladni, mert nem tudod azt sem, miért kéne még lelkesedned, ennél fogva azt sem tudod, mi határoz meg téged, mert kényeszerített az élvezeted, hajszolt az ismerkedésed, erőltetett az érdeklődésed, nem tudod, hogy mit kell tudnod és mit nem, nem tudod, hogy igazából lélegezni kéne tudnod mélyeket, kakilni nagyokat és szeretni sokat, meg megtalálni egy ritmust, a beszéded ritmusát, az izgulásod ritmusát, a lépésed ritmusát, a sebváltás ritmusát, a távolságok ritmusát, amit betartsz, ha egy fal mellett sétálsz el, a fejed illegetésének ritmusát, hányszor bámulsz magad elé és hányszor fel az égre, meg az ímélek megválaszolásának ritmusát, a kaja nyelésének ritmusát, annak az időnek az elasztikáját, amiben várod, hogy bebútoljon a gép, ha 2 hónap után újraindítod, a buszmegállóig a 600 métered ritmusát, ha le kell futnod, és ha futás közben keresztbe rohan előtted sorrendben egy fehér nyúlt, egy lomha, és magát lépésről lépésre hullának tettető sün, meg 2 disznó macska, és ezeket ugróisolázva ki kell kerülnöd, és közben versenyez veled egy ázott kenyérhéj is az úttest melleti csatorna patakjában.

Megyek mostanában mindenfelé, koncertre, erre-arra, járok az éjszakában, sürgő-forgó emberek között, fűszagban, zenészek között, cigány-dzsesszből akvárium klubos lowtempóra át, a babzsákfotelekben néger lány huppan az ölembe és mered az arcomba üveges, artikulálatlan tekintettel, oroszok raccsolnak a fülem mellett, 100 Hz alatti begyulladt basszus zúg a meztelen jack-alj végéről, a gödör környékén mindenhol kizárólag szép zsidó lányok mászkálnak fülig elkent szemkihúzóval, otthon Esclin Syndóra hajnali négyig Bibót olvasok még, és arra gondolok, hogy ehhez a szellemi tisztasághoz képest a Wittgenstein is egy monomán autista volt, de mindenekelőtt és legfőképpen nagyon kicsinek érzem magam, menthetetlennek azzal az alig továbbadható kultúrával, amit most, kettőezertizenkettő áprilisában a magaménak mondhatok, és amely nem volt az enyém fél éve, és már nem, vagy nem pont így lesz az enyém fél év múlva, a belátással, hogy nem, nincsenek vertikálisan bejárható artikulációs tudásszintek, hogy nincs lehetőség egy A pontból eljutni egy B pontba, mert ez nem út, ez nem taó, hogy folyamatosan fejted fel saját magad, ez csak max egy ilyen becsapós matrojskababázás, amikor az utolsó, legkisebb baba kúpszerűen visszafér a legelső baba ánuszába.

De valójában van ennek az őrlődésnek, ennek a horrorisztikus szellemi darálásnak, amikor a saját önkifejezésed és annak befogadása úgy nyel el, mint a varsa, van mindennek egy mellékterméke is, az izzadság, ami kellően nehéz ahhoz, hogy visszacsorogjon oda, ahonnan az egész elindult, a kor emberének eszmélkedése és önkifejezése, ahonnan az egész kihajtott és aztán egymásba ágazódott, visszacsorog ez a kicsapódott emberi pára mindenkiben egy kis tálkába, ahol fix mennyiségű izzadság fér el és tud sokáig hűldögélni, visszacsorog a sok nehéz testnedv a kicsiségbe, ahol a dolgok azért nem mindegy értékűek, mert ahhoz az ember túl kicsi, hogy minden mindegy legyen.

Megint az elszámolás ideje van, mert eltelt úgy egy fél évtized, hogy nem vettem észre, hogy azt, hogy eltelt fél évtized, csak tényként fogom fel, ami tényállási mivoltából fakadóan most egy tökéletesen kezelhetetlen adat, próbálom megint megragadni ezt a néhány évet, amiről azt mondják, hogy a legszebb és a legpörgősebb az életemben, visszakeresem a régi szövegeket, zenéket, fotókat, koncerteket, könyvjelzőzött oldalakat, íméleket, posztokat, megosztásokat, kottákat, naplókat, jegyzeteket, összefirkált füzeteket, rekonstruálom, hogyan nézett ki a szobám, hogyan néztem ki én, pöckölgetem a hasamon a hájat, ami nem volt ott 1 éve és 4 éve, de 3 éve igen, csak nem ilyen formában és nem ilyen esésben, nézem a mellkasomon a szőr topográfiáját, hogy ez változott-e valamit, olvasom a régi elmélkedéseket, meg a sajtcédulás napi feljegyzéseket, tapogatom az asztalomnál csúszkálós klaviatúra-tartón a felrétegződött redvát, a gitáron a bundok kopását, csavargatom az elnyírt potmétereket, mintha tényleg történt volna valami 4-5 éve, ami miatt lehetne ezeket az éveket egyetlen koherens korszakként értelmezni, jó, az én esetemben talán tényleg történt ilyesmi, de nem ez a lényeg, hanem hogy nem lehet rámutatni arra a srácra, aki voltam, és arra, aki most vagyok, egyszerűen csak nap mint nap elindulok befelé a városba, csak most nem ugyanazokkal az emberekkel beszélek, nem ugyanazokban a szobákban mozgok, mint régebben, vagy hát mégis, van, hogy ugyanazokkal beszélgetek, csak nem ugyanúgy és nem ugyanazért, miközben a nap ugyanúgy esik rám, a hajnalok ugyanúgy öntenek nyakon, és emiatt nem, nem lehet azt mondani, hogy volt egy valaki, aki én voltam akkor, és hogy van egy valaki, aki én vagyok most, csak mintha eltérő algoritmus táblákat táplálnának belém, amikor 5 éve elmentem ugyanabba a szobába ugyanazzal az "A" emberrel, akinek "B" hozzátartozója volt és "Avessző" konfliktust kellett megoldani, most más térben vagyok "C" emberrel, akinek az előző "B" hozzátartozója okoz "Bvessző konfliktust" "A" tudta nélkül, miközben beleköp a levesünkbe egy "D" valaki, akit 6 év nem láttam, mert 6 éven keresztül tökéletesen más algoritmusokban volt függő változó, de most, a B+C+Bvessző konfliktusban szerepel D-ként, én pedig csak egy "E" vagyok itt is, és szeretnék párhuzamot vonni "Avessző" és "Bvessző" konfliktus között, de hiába magyarázom "C"-nek, hogy "A"-nál pont ugyanez volt, és hogy "B" valójában ilyen szempontból tekinthető független változónak, ezzel csak a "Cvessző" konfliktust eredményezem "C" szemében, "B" pedig nem veszi észre, hogy már az "A"-val való konfliktusa során is hasonlóan érveltem, így ahelyett, hogy belátná "Avessző" és "Bvessző" konfliktus strukturális azonosságát, egy "Dvessző" konfliktust tételez fel, amelyet, a konfliktus nevének megfelelően, a "D"-vel való interakcióm eredményének tekint, aki velem együtt köp bele az ő levesébe. Én közben nem tudom, függő, vagy független változó vagyok-e, csak azt tudom, hogy a nap ma is ugyanúgy kelt fel, a hajnal pedig ugyanúgy öntött reggel nyakon.

"Was wirst du tun, Gott, wenn ich sterbe?"

Elmegyek a lisztferenc térnél, dől rám a nap, tavasz van. Pólóban vagyok, mindenkibe szerelmes vagyok, szinte fáj, hogy ennyire élek. Nem hiszek abban, hogy a mondataim között kauzális viszony lenne.

De megtanulom, ebben a melegben biztosan, ebben a frissességben biztosan, hogy mi a halál. Ebben a feszülésben, mittudomén, erekcióban benne van. Ez nem az a taknyos keserédesség, nem a múlás érzetéé, nem a telésé. Hanem hogy ilyen nagy nyomás alatt vagyok, mint egy percegő, zománcos termosz hőjében, ahol egyre sűrűbb, mondjuk, a levegővétel. Ebben azért elég egyértelműen benne van a halál. Tehát nincs az a tétnélküli tágulás, mint az öröklétben, nincs ilyen. Feszülés van, a Dázájn fitymafékje van. Hát istenem.

Persze azért sok ebben a műiség, ebben az oktogoni sasszémban, mert például megölni is megölnék most valakit szívesen az utcán, a bűn élményéért, a szenvedés rítusáért magáért, a referenciaértékű stigmákért, mert most tudnám, mi az élet, most tudnám, mi a halál, egy centrifugáziós, ritmikus passióért, a megtisztulás részegségéért, most szívesen ölnék. Már annyiszor éltem a mások elismerésének kenyerén, és a bűnbocsánat checkpointjai is oly ismerősek. Nekem ez rutin, funkcióöröm, az emberek megvetése, félelme, szeretete, tisztelete, ezek olyan ismerősek.

Persze, hogy sok a műiség ebben, de ez nem csak a zsánerek megszokottan hamis kontemplációja. Mert itt vagyok én, például, és azt hiszem, szabadon dönthetek dolgokban, hogy szabadon vehetek levegőt, pedig ez nincs is így, ez olyan gyámoltalan gondolat, ez olyan infantilis. Meg itt vagyok, és azt hiszem, örökké fiatal leszek, merthogy egész életemben eddig fiatal voltam és máshoz nem értek.

Megvan ez a műiség a lisztferenc tér és az oktogon közti 40 méteren, a napos oldalon, és ez a műiség, vagy homályos akarat vagyok én, élet és halál közötti présben.

Túl meleg van, átvetem a vállamon a tavaszi kabátot, mint ahogy teszi a rozsdafoltos talapzaton a zadiendre.

Nekihajtom a fejem a metróüvegnek, és ahogy haladunk, rezonál az arcüregem, tompán, mintha szemcsésen vízszintbe rendeződne benne valami, teknőben a liszt, szitán a homok. Ilyenkor minden olyan kikanalozott-könnyű, zsírospapírzacsi-könnyű (mint mindig, fogy a sajtkrémes fornetti pogácsa, - - / - v v / - - / - - / - v v/ - v ). Mennyire szét tudja bontani egy ritmus az embert, amikor darabjaival az ütemek kis fiókjaiban elfér. Meg hogy minden rendszer eleve míly entropikus, naná. Minden stilizálás, minden kánon, minden analógia egyenletesre tapicskol bennem valami fontosat, valami jólesően idegesítőt, ami után már lehet így metrózni, remegősen, homogénül, fornettis Gombóc Artúr módjára.

Vagy kiléphetnék magam elé, mint egy kakukkosóra-isten, araszolva terpeszállásban, mintha letolt gatyával, mi lenne, ha így tudnám tisztelni magamat és téged, hófehér lenne miattad az öklöm, szederjes a makkom, kristályos a húgycsatornám, meddig tudnánk még így állni, a szánkat, mint egy zsák üres diót rázni, pengő szimmetriában, vizesfű-csomósan, gurgulázva, mint aki feltekercsel magában egy mondanivalót.

Ha majd én is elkezdek félni, hogy kihűl a lakás és a nyomásegyensúly felborul. Nem csak a hideg tud kívülről betörni, a túllihegett meleg is szétfeszítheti az ablakhéjakat. Kis lárva leszek, a hideg és a meleg, a kint és a bent határán, egy súrolt pengén rajta. Talán rájövök addigra, hogy más nem is igazán számít, és nem is számított soha, egyedül a kint és a bent, a hideg és a meleg, a kettő közötti vékony héjnyi száraz ablak, jó nagy nyomás alatt, percegő ideglelésben, meg még annyi, hogy heversz ebben a kocogós présben, isten kicsi lárvája.

Egy férfinak igazából csak arra van szüksége, hogy valaki kipuhatolja. Hogy mint egy jó hideg párna alá, alá benyúljanak, hogy egy puha tenyér meg egy lehajtott fej közé végre beszorítsák.

Kezdem megtanulni, mit jelent eloldódni a nyelvtől, vagy inkább feloldódni benne. Innen nehéz lesz, kilépni és továbblépni. Eddig a nyelven lógtam, sok minden megfogalmazott helyettem, azt hitték, akik olvastak, hogy birtoklom a nyelvet, hogy emiatt tudok sokmindent elmondani.

Pedig csak terelgettem a nyelvet, figyeltem rá közelről, és meghagytam, ha arányosnak tűnt a mondanivaló, és kirostáltam belőle, ami felesleges volt, vagy nem tartozott oda, és valójában nem tudtam, miről beszélek, számomra nem jelentettek túl sokat a szavak, ez a blog itt, minden szövegével, igazán keveset jelentett, még akkor is, ha újraolvastam a szövegeket, mert ilyenkor csak letapogattam magamban az egészet, az írásképet, a csöndek és a szavak arányát, nem érdekelt, miről szóltak, nem érdekelt, hogy mondok-e vele valamit, vagy hogy nem mondok vele semmit, ezek hallgatásra írt szövegek voltak mindig is, de persze nem a kellemesség igényével, nem a háttérzene miatt, hanem valamilyen igazságért, néha írtam hazugságot is, legyen az egészben egy kis kromatika, egy kis küszöb, amin át lehet billenni, ami után nagyon huppanással lehet megérkezni ahhoz, ami számít, úgyhogy volt pár megakasztás, ezekkel szórakoztam igazából, a kijelentések pattogtatásával, amik persze nem mindig érintettek valamilyen tényt, nem mindig volt lekövethető a tartalmuk, amit néha úgy képzelek el, mármint a kijelentések pörgetésével diktált változó ritmust, mint az éjszakában pörgő autófelnit, ahol nagyobb közök vannak a küllők között, és amikor megy át az autó egy hídon (Lágymányosi), vagy az autópálya kivezető szakaszán (Budaörs), ahol némileg elszórtabban vannak a lámpák, és ezért az árnyékok is elnyúltabbak, ilyenkor lehet látni, hogy a felniközök hol lassan előrefele forognak, aztán megakadnak, és hátra kezdenek pörögni, tehát az én monológjaimban is volt egy folyamatos megvilágítás, a folyamatos szövegelés monotóniája, a kijelentések monotóniája, rajta az igazságok késleltetett-meggyorsított aránya, aztán ezek így tárcsásan egymásra simultak, elváltak egymástól vagy visszakenődtek egymásra, ezekkel szórakoztam, globális szinten, de most, most talán vége ennek a játéknak, most valahogy egy ideje nem tudok megszólalni, és ez most más miatt van, más miatt van mint eddig bármi.

Szóval eddig azt hitték, birtoklom a nyelvet. Én a nyelvet egy ideje tradíciónak fogom fel, valami többnek, mint amit én elmondhatok. Tartott is egy ideig, amíg bejártam a nagyobb részét, de élveztem az ilyesmit, szerintem mindig a bejárás volt a lényeg, az ismeretlen kitapogatása. Egy idegen közeg a nyelv, ami közben mégis ismerős, más regisztereken mindig más a nyomása, jó volt vele szórakozni, és még most is jó lenne, még most is, ha.

Ha nem érezném már, hogy nem mankó többé a nyelv. Nem azért, mert szétesett, nem, sőt, pont hogy a sok jelentésmezőtől feleslegesen homogenizálódott a konnotációs tér, nem esett szét, csak pont ez a bejárt, desztillált végtelen világ lett alkalmatlan arra, hogy szabadon kijelenthessek bármit, hogy csak úgy mondhassak mondatokat, anélkül, hogy utánuk roskadna egy csomó minden más. Ez nem jó, a jelek túltelítettsége, a felborult ökonómia.

Ezért tartom az egyik kedvenc magyar írómat, Ottlikot is dilettánsnak. Ottlik amúgy most Semprún miatt jutott eszembe, végre elolvastam A nagy utazást, és most mindegy is, miről szólt, mert lényegében ugyanarról, mint az Iskola vagy bármi az Ottlik-univerzumból, szóval csak ezért jutott megint eszembe Ottlik.

Más helyen már leírtam a problémáimat Ottlikról, de a valódi dilettantizmusa az, amikor odáig eljut, hogy belátja ennek az ökonómiának a szétpergését, de nem látja be, hogy a nyelv az egy tehetetlenebb közeg, mint az élete, hogy a nyelv oldaláról minden kijelentés csak vaktába lövöldözés, ott nincsenek egyéni birodalmak. Mondjuk szegény Ottlik számára ez már soha nem válhatott tapasztalatilag is nyilvánvalóvá, neki ennél nehezebb volt a dolga, számára tét volt a kifejezés, hatalmi harc, miegymás.

De csak az énjének elmondhatatlansága miatt volt tétje, napirend-jelleggel volt részéről tétje a küzdelemnek, egy kis helyszorítás kellett neki az értelmezési tartományok végtelen halmazában, ami mondjuk sikerült neki, mert ma az emberek még beszélnek egy kicsit Ottlikról. De attól ez még egy partikularizált harc volt, a mondanivaló körülhatárolása és körülhatárolhatatlansága fölötti lamentáció - ennek szánalmassága. Ottlik túl komolyan vette a beszédet. Az igazság kifejezése soha nem volt összeegyeztethető a nyelvvel, Ottlik ez nem látta, vagy belátta, de nem tett ellene semmit, talán túl arisztokrata volt ehhez, nem hajtotta rá a fejét a nyelvre, talán nem érezte ennek tétjét, nem tudom. Talán tudta kívül pont a kudarcának heroizmusa kommunikál helyette, a dilettantizmusának kellemetlensége, és nem a mondanivalója. Szegény.

Nem véletlenül nem írok mostanában, van, hogy túl ismerős az, amit mondok, azt érzem, hallottam már ilyesmit valahol, vagy valaki már mondta. De igazából nem is ez a lényeg, nem az ismétlés a baj. Az a baj, hogy ennyire egymásra passzírozódnak a tények és a kijelentések. Ez kikészíti a nyelvet. A tényekkel könyveket lehet égetni. Ha minden kijelentés tény, akkor megbaszhatod.

Most nekem túl sok kijelentésem lett tény, túl sok az igazság, túl homogén minden. Ilyenkor kár megfogalmazni. Majd max mutogatok. Valahogy túl erősek az igazságaim, valahogy túl konzisztens vagyok, valahogy túl hű magamhoz.

Utálom, hogy nem tudok hazudni, hogy nem tudok variálni a felnipörgéssel, hogy nincs a szövegnek rendes, fingós perisztaltikája.

Néha huzat van a csontomban és lebegnek a véredényeim, ezeken a könnyű, felfújt napokon biztosan, szelek jönnek, szelek mennek, én óvatosan lépek, iszonyatosan nehéz és sok komolyságot követel, amikor ennyire nem vagyok fontos.

Olyan furcsa érzés volt este, az az érzés, hogy meglátsz embereket, akiket 8 éve ismersz és azóta nem szólítottál meg, csak mozogtak a perifériádon, mint az ablaktáblák közé szorult légy. Mentem felfelé a hegyen, a nyalóka alakú kresztábla árnyékától megijedtem, hogy odaszorít a földhöz. És voltak még árnyékok, a vízmű kerítésének rácsozata az oldalba kapott lámpafénytől, a földön szurkos grillrács az is, fölöttem pernyeszerűen az éjszakai varjak, pedig azoknak nem is szabadna itt lenniük. Mindeközben a Twenty Years-t hallgatom, ilyenkor ez kell. Eltelt 8 év, mintha nem is telt volna el. Elbizonytalanodsz, hogy vettél-e közben levegőt.

Tegnap az Elvis Presley téren a dunai kacsák a bokáig érő hóban dagonyáztak, Budapest, kettőezer-tizenkettő, mellettem pírszinges gimnazista dühöng, amiért az iskolában kivetették az alsó ajkából a karikát, de már földrajzórára beforrt a lyuk, hogy ő földhöz vágta a tolltartót, ami kiömlött, amiben a karika volt, most nincs meg a karika. Vasalt hajú barátja előhúz egy égetett mázas körtemuzsikát, a KoRnos-felvarrt táskájból húzza elő, halkan fütyülni kezd, talán vigasztalásnak, talán mert nem volt még alkalma kipróbálni.

Szól a körtemuzsika kerámiaszáraz hangja a 260-ason, maradék jégkupacok hályogai a vízen, margithíd, budai hídfő, ez most a legfontosabb hídfő.

Fehér, meszelt folyosókon járok a második emeleti politikaelmélet tanszéken. Sorfalban állnak a lányok, merőlegesen a falnak lebeg a hajuk a kidörzsölt elektromosságtól. Bekuporodnak a magas, pácolt, mélybarna ajtók tövébe, füzetet, mappát dajkálnak, szöszögnek a kis fogaik között. Iszonyatos a fűtés a folyosón, talán még abból az időből maradt örökségként, amikor a belső udvar nem volt könyvtárnak beépítve. Én megyek végig a politikaelmélet tanszék meszelt folyosóin, ügyelek rá, hogy ne zavarjam meg a merőleges hajú lányok szöszögését, ügyelek arra, nehogy az arcomon, mint friss pác alól a buborék, vagy mint a penész a mész alól, egy kedves mosoly undora előtüremkedjen.

Igazából ha mindent tudnánk, nem lenne bűn, vagy nem lenne értelmezhető a bűn, mint fogalom. Folyamatosan ezek a hasító belátások, ezek zavarnak be, meg hogy az evidenciák között nem lehet rendet tenni, az evidenciákkal nincs párbeszéd, az evidencia parancs, a magadévá tett, eljegyzett parancsod. Evidencia a hiba, a bűn, a siker, a mérőszám, és az összes olyan szó, aminek csak két koordinátája van, hogy mennyire tettek és hogy mennyire csak a csend helyett vannak.

Az evidenciák humortalanok, mert nem engednek rést az aktualitás és a tény között. Tehát mindig csak az történik, ami, nem létezik helyzetkomikum, amikor csak látszólag történik valami, vagy a történés hitele látszólagos. Az evidenciák oldaláról minden nevetés a félelem jele, önterapeutikus tünet az evidenciák időleges blokkolására.

Az evidencia az ember arcába tenyerel, nem lehet kihajolni előle. Az igazság erőszakos, provokál, hogy fedezd fel, az igazság mindig krimi, mindig a titok perverzióját fitogtatja. Az ember kérlelhetetlenné válik, az igazság szolgájává válik, az igazság humortalanságának ajkatlan papjává válik. Ez amúgy egy jellegzetesen férfi tulajdonsággá vált össznépi szinten, és minden gyáva nő ennek a feltételezett és a férfinál letétbe helyezett igazságeszménynek hódol be.

Nekem szerencsére volt 1 vagy 2 nő az életemben, akik valahogy mégis kihajoltak az igazság elől, megtanítottak hazudni, tehát gyengének lenni, nem mindig kimondani, ami az igazság, mert van a hallgatás, ami nem nemigazság, csak az igazságok és tények lekonyuló peremén megfogalmazódó hallgatás, a hallgatás a nemmegfogalmazásban. Róla nyilván nincsen szó, nincs napirenden, mert nem a napirend erőltetett konzekvenciáit követi, és nem a kinyilatkoztatott igazságok fórumán bocsátkozik vitába. Ezek a hazugságok, vagyis az agresszív igazságok robaja után keletkező hallgatás és szédítő fülcsengés, a megtorpanás, a ki nem jelentett igazságokat körbeölelő hazugság nem azt mondja, ami van, hanem azt, hogy tudjuk, mi van, és ezt nem kell birtokba venni, mert eleve nem tudod kimondani, csak ítéletet mondasz, hogy számodra mi van, és utána már csak ez az ítélet lesz, csakhogy te arról már nem szólsz, arról, hogy az ítélet magához rántja a ki nem mondandó igazságot, hogy bezabálja maga körül a figyelem csöndjét, pont erről már nem beszélsz, basszus.

Reggel fél három van, lefekvés előtt az utolsó pillanatban találok a nagy német szótár alatt egy fél tábla 88%-os étcsokit. Én vagyok a legboldogabb ember.

Tegnap láttam a jeges Dunát meg a behavazott Parlamentet, néztem ezt a képet a buszról, és tényleg nem a Dunát vagy a Parlamentet néztem, hanem a behavazást magát, a törtfehér maszatolást, ami miatt olyan puha, foszló vászon volt a levegő az ablakon kívül. Bucketheadtől ment a Yokohama és a Gateless Gate az új Electric Sea albumról.

Télen mindig van egy-egy revelációm, sokszor intenzívebbek is, mintha be lennék szívva, pl. 16 évvel ezelőtt egy volt laktanya udvarán a belga Quintein barátommal hóangyalkáztunk a legdurvább havazásban, én közben a svéd szerelmemnek fogalmaztam egy Pokémonos viccet, és ez jobban megvan, mint hogy mit csináltam tegnap reggel.

Most speciel az történt, amikor S. barátom átjött kidzsemmelni pár énektémát, hogy elmesélte az egyik fóbiáját, azt a helyzetet, amikor minden zene egyszerre szól, mondjuk az összes szám a pléjlisztedből, mindegyik külön kis hangszóróból, amiből tornyot építesz a szobában. Mi az a közös frekvencia, az a homogén kása, amiben minden külön hang és hangszín feloldódik? Mi az az aritmikus, dodekafón zaj.

Ilyenkor kiderül , hogy hát megint a szünet meg a csönd, megint a hiány. Hogy nem mindenki egyszerre beszél, hogy nem mindenki egyszerre veszi fel az összes pénzét a bankból, hogy nem mindenki egyszerre boldog, hogy a generációk elcsúsznak egymáson. És nem mindenki egyszerre szerelmes, ez nagyon fontos. A hiány harmóniája. A csenden belül recharge-olt, újrabufferelt aktusok, amiket a következő másodpercben kisütsz vagy leföldelsz. Ez a ritmus, a mozdulataid ritmusa, a kihagyás ritmusa, az értelmezésre meghagyott idő ritmusa, annak a ritmusa, hogy mennyit szeretsz, mennyit gyűlölsz, mennyi kételyt hagysz magad mögött és mennyi biztonságérzetet.

De ha sokáig kitartod a csöndet, újra beomlik az egész. Azt sem lehet sokáig kitartani, a csöndet. Ha túl sokáig csöndben maradsz, hirtelen túl nagy űr támad. Ilyenkor a civilizáció összeomlik, a hatalmi pozíciók bemerevednek, a hang bennszakad, de úgy szakad benn, hogy azt nem lehet újrahuzalozni. Néha persze, néha-néha-néha, egy orgazmus keretében, bele lehet pillantani ebbe a csendbe.

Nekem volt régebben több ilyen kis vízi homokórám, amiben labdás tinta bugyogott az egyik tartályból a másikba, középen meg kereket pörgetett. Ilyen imamalom-szerűnek képzelem sokszor ezt az adagolást, ahogy a tinta darabokban potyog lefelé, ahol fontos a kohéziós erő, a szép szabályosan körülhatárolható ritmus, de fontos, hogy néha a tintalabdák elengedjenek és egybeolvadjanak, mert ez is fontos, a szervesség, hogy ha már ritmusban vagy is, a történet ne percenjen meg az illesztéseknél, tehát ne támadjon olyan érzésed, mintha megugorna a tű.

Mennyire tart szét a beszéd, a szemkontaktus, a heges seb, mennyire tart szét az akaratlan megnemértés. Amit mondani akarsz, nyílik széjjel, mint a köröm, a pengét talált hús, válik el, váladék, valamivé/vá válsz, jut neked válogatott válasz.

És hát ha ellenállást ér, válik el a száj is, meg kell szólalni egy elvált szájjal. Meg kell győzni, érvelni kell, pedig a legtöbbször minden olyan egyértelmű, és nem kellene hozzá elnyílt száj.

A fogtömés szaga kísért, mert olyan, mintha égetett meggyet kevernél híg agyagba, és megszórnád a törölközőbe tapadt, elöregedett bőrreszelékkel. Amikor törölközök, akkor egy csomó tömött fog burkol be, párás, töméses lehellet a fülledt fürdőszobában, fogköpenyben állok, mint egy eltátott szájban.

Sétáltam le a szitálós, karcos hóban, éreztem, ahogy a nyakamba pergett, és elolvadt a bőrömön, mint egy kifulladt harapás. Én van, hogy szeretem ezt a harapdálást, és van, hogy nem. Most jól esett, mert elképzeltem, hogy valaki széjjelsimítja az aranyszőrt a nyakamon, és egy kicsit odaharap. Nem tudom, miért képzelek ilyeneket.

Mire leértem a buszmegállóba, teljesen átfagytam, benyomtam egy kis Leprous-t az ájfónon. A talpam alatt csikorgott a murva, amivel felszórták a buszmegállót. Anorákos kiscsaj hintázott a padon, rúgdosta a kavicsot, aztán a lába szélével megint apró kupacokba terelgette őket, lehajolt, kézzel is egyengette a kupacokat, egy pillanatra azt hittem, a szájába tömi az összes fehér, krétás fogat.

A metrón rámmosolygott egy csaj, pontosabban nem rám, csak az irányomba, én csak metszettem a fogközeire állított sűrű merőlegesek fésűit, ahogy végigpásztázták azt a szűk teret a legutolsó kocsi leghátsó sarkában. És elképzeltem, hogy a nyitvahagyott ablakon behuzatoló hideg átfúj ezeken a virtuális merőlegeseken, és ha én ide-oda állok, akkor tudom úgy törni a levegő útját, hogy megszólaljon valami zene. De akkor a csaj leengedte az ajkait, rá a szájára, nem mosolygott tovább, rácuppantotta a száját a fésűmre, mint egy széles, nyálas tokot.

Az astorián megint teleülték a galambok a villanydrótokat, de egyetlen ponton, egy bekezdésnyi űrben, ahol átfért a résen a huzat, mint ahogy átcsúszik egy kihűlt rántotthús ínja a fogaid között, ott egy galamb hiányzott, foghíjason hagyta az egész sort.