Már a metrón eszembe jutott, hogy elő kellene vennem a nagymamám írógépét. Kaptam hozzá új tintaszalagot, gondoltam, illene már őket szépen befűzni. Teljesen lázba jöttem, hogy majd azon fogok lelkesen kattogni egész nap. Olyan infantilis módon belemerültem a gondolatba, hogy az Árpád hídnál majdnem elfelejtettem leszállni, későn léptem ki és a metró a táskámra csukta az ajtót. Az ütő akkor állt meg bennem, mikor meghallottam azt jellegzetes fémes reccsenést, amikor a kocsik az első lökettől egymásnak torlódtak. Szétfeszegettem az ajtót, mert a tintaszalagok viszont a táskámban voltak. Érdekes volt nézni, ahogy az ajtók már csak menet közben csapódtak össze újból.

Elővettem a nagymamám írógépét, a gardróbszekrény mélyéről, kiszedegettem a gépzsírba tapadt porcicákat és végigtörölgettem a billentyűket, amiken nagymamám egyébként jóval több éven keresztül gépelte a könyveléseket 6 nap is egy héten, mint amennyit én idáig egyáltalán élhettem. A J betű gombja be is volt egy kicsit szakadva, és én most sem tudom, mikor történhetett ez a gyilkos billentés, mikor csapta oda nagymamám ezt a J betűt az idegességtől, hogy JÓ, minden a legnagyobb rendben van.

Aztán mégse sikerült írógépeznem, mert a tintaszalagot adagoló rugós karnál valami eltörött, és a rugót helyettesítő befőttesgumi az érintésemre darabokra porladt. Nem volt itthon megfelelő feszességű gumi, ezért csak nekiálltam csalódottan, tintaszalag nélkül. Csapkodtam nyersen a betűket a fehér papírra.

Nagyjából pont ennyit is ér ez a dokumentáció, a napok fogkrémhabos öblögetése, mintha gépelnél vakon, miközben a papír fölül a tintaszalag rég kifutott. Meg akartam írni, hogy múlt nyáron, ahogy jöttem haza autóval Balatonakalinál, a gyorsforgalmi útra préselt sikló-csontvázak úgy világítottak a záróvonaltól jobbra és balra a reflektorfény alatt, mint egy csomó elhullajtott ezüstös bokalánc. Ezeket talán az éjjeli prostituáltak rázták le magukról, ahogy sikongva belerohantak a part menti nádasba, vagy pont tündérek szaladgáltak át az úton, és őket baszta el valamelyik hungarotransport-os kamion.

Kattogtam az üres írógépben, mert a kattogást jó volt hallgatni, jó volt ez a funkcióöröm. Mintha valami jól olajozott dobtárat pörgettem volna, így oroszruletteztem a múló percekkel.

Csak persze mindig ilyenkor van az, hogy hirtelen meghallod, ahogy a metróajtók görögni kezdenek a kis sínjeikben, te meg közben csak fél lábbal vagy a peronon. Ahogy a táskáddal megindul a metró, benne az értékes tintaszalagokkal, pont úgy csúszik ki a pillanat az üresen markolászó szavak alól, halkan, olajozottan, lassú tektonikával.